Jöjjön a szinhaz.hu interjúja.
Az emblematikus páros az Én és a kisöcsém című zenés játékban találkozik újra.
A színhely ezúttal is Olaszország, a szerelem azonban nem Veronában, hanem a szomszédos Velencében szövődik a dán nőgyűlölő milliomos és az édes bosszúra szomjazó magát fiúnak kiadó fiatal lány között. Eisemann Mihály és Szilágyi László darabja a hazai zenés színjátszás nagy klasszikusai közé tartozik, melyet nyolcvan évvel az operettszínházi ősbemutató után most Réthly Attila állít színpadra. Szinetár Dórával és Dolhai Attilával az eltelt két évről, jó és rossz döntésekről, fontos pillanatokról és persze a készülő előadásról beszélgettünk.
Két év után ismét az Operettszínházban lépsz fel. Miért döntöttél a visszatérés mellett, és hogy érzed most magad?
Sz.D.: Azt gondolom, szükségem volt erre a két évre. Egyrészt azért, mert egy csomó minden történt velem, ami nem valósulhatott volna meg, ha továbbra is az Operettszínházban maradtam volna. Másrészt visszatérni oda, ami sokáig az életed talán legmeghatározóbb helye volt, nagyon jó dolog. Amikor elkezdtünk próbálni volt bennem némi izgalom, hogy fogadnak majd a kollégák, akiket anno „itt hagytam”. De annyira örült mindenki, vagy legalábbis úgy csinált (nevet), és ez csodálatos érzés volt. Egyébként meg az a furcsa, hogy nem furcsa. Pontosan úgy ülök itt, mintha nem léptem volna ki az ajtón egy véglegesnek tűnő elhatározással. Úgyhogy jelen pillanatban nem azt érzem, hogy visszajöttem ide, hanem azt, hogy valahogy mindig is itt voltam, csak volt egy hosszabb idő, amíg nem játszottam itt.
Hogy kerültél az előadásba? Ki keresett meg kit?
SZ.D.: Amikor elmentem, ne tagadjuk, akadtak konfliktusaink Keroval, melynek nagyon sok összetevője volt és a mai napig azt gondolom, bizonyos problémáim jogosak voltak. Abban azonban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az volt a megfelelő megoldás, ami és ahogy történt. Nem szeretek emberekkel rosszban lenni. Mindig törekszem arra, hogy ha ki is lépek egy-egy emberi kapcsolatból vagy eltávolodom valakitől, normális viszonyban maradjunk. Nagyon fájt, hogy ebben az esetben ez nem sikerült. Miután a színházon belül felmerült a nevem azÉn és a kisöcsém főszerepére, Kero hívott fel, hogy elvállalnám-e. Ez egy igazán szép nyitás volt a részéről, nagyon jólesett. Akkor még ő igazgatta a színházat, neki mondtam igent. Teljesen egyértelmű volt a válaszom. Imádom az ilyen típusú darabokat, de a pályám során, 25 év alatt eddig csak két alkalommal játszhattam hasonló előadásban, az egyik az Egy bolond százat csinál, a másik a Lili bárónő volt Sopronban. Nagyon szeretem ezeknek a század eleji zenés játékoknak a világát, a humorát, mert annyira szürreális az egész, hogy muszáj komolyan venni, de közben meg nem lehet komolyan venni. És ez a legjobb játék. A döntésemnek tehát ez volt az egyik oka. A másik Dolhai Attila személye volt, akivel tízen sok éves színpadi történetünk van. Ritka dolog egy színész életében, hogy egy kollégával ilyen módon összekapcsolódik a neve. Ez értékelendő, fontos dolog. Vonzó volt, hogy újra egy színpadra állhatok az „emblematikus” partneremmel. Ami egyébként azért érdekes, mert a Rómeót leszámítva szinte alig játszottunk együtt. Mindezek mellett örültem, hogy általam nagyon kedvelt régi barátokkal dolgozhatok ismét és kíváncsi voltam Réthly Attilára, akivel még nem volt közös munkám. Végül, de nem utolsó sorban az új főigazgató Lőrinczy György személye garanciát jelentett számomra, hiszen nagyon régóta ismerjük egymást és maximálisan bízom a szakmai hozzáértésében.
Tényleg olyan volt, mintha el sem ment volna Dóri? Ott tudtátok folytatni, ahol abbahagytátok?
D.A.: Abszolút. Nekem nagyon hiányzott mint partner, mint kolléga és borzasztóan örültem, hogy visszajött. Az egyik pillanatban azt érzem, mintha el sem ment volna, a másikban meg azt, milyen rossz, hogy nem volt itt. Nagyon fontos időszak volt a színház és a mi életünkben is, amikor együtt dolgoztunk, és azt gondolom, ez most ismét egy ilyen pillanat lehet. Könnyedén tudjuk egymásra bízni magunkat, és ha időnként támad is közöttünk egy-egy kisebb konfliktus, a végén mindig sikerül megtalálnunk a közös nevezőt, és varázslatosan jól tud működni a dolog. Őszintén bevallva, egy kicsit talán elégtételt is jelent, hogy újra együtt játszunk. Volt jó néhány csodálatos pillanat a közös életünkben, és egyszer csak azt mondta, neki más utat kell járnia. És persze tudom, hogy így van, el is fogadja az ember, de mégis nehéz ezt tudomásul venni. Egy pillanatra olyan, mintha cserbenhagytak volna. Mint amikor elveszik a játékodat. Főleg, amikor ez felerősödik azáltal, hogy egy-egy előadásban nem azok jönnek szembe veled, akiket vársz, akikkel megszoktad, hogy összekacsintasz. Most azt érzem, a dolgok újra a helyükre kerültek, ismét az az ember jön szembe velem, akivel ha összenézünk, ugyanazt gondoljuk. Ez nagyon jó érzés. Boldog vagyok, hogy újra együtt dolgozunk.
Sz.D.: Úgy látom, jót tesz a színháznak, hogy Kero teljes energiával a művészeti vezetésre tud koncentrálni - megkockáztatom, hogy mind a mai napig azon rendezők egyike, akinél jobban kevesen értenek a zenés színházhoz -, Lőrinczy György személyében pedig egy menedzser típusú, nem művészember került az igazgatói székbe. Külföldön sok helyen láttam erre példát, Magyarországon ez sajnos nem divat. Szerencsésnek tartom, hogy csak a színház irányítására kell koncentrálnia, és nem kell megosztania a figyelmét a saját művészi karrierjének ápolásával.
D.A.: Ez a változás Keronak is nagyon jót tett. Amióta megszabadult egy csomó művészembert megnyirbáló adminisztratív feladattól és csak a rendezéssel és a tanítással foglalkozik, megnyílt, megnyugodott, örömmel teszi, amit kell.
Forrás és teljes interjú ITT.