– Hogy lesz egy kisvárdai gyerekből az ország egyik legismertebb fiatal színésze?
- Édesapám zenész volt, nem hivatásszerűen űzte a zenélést, üzletember volt, ma már nyugdíjas. Tőle kaptam az első hangszeremet, egy szintetizátort gyerekkoromban, autodidakta módon tanultam meg játszani rajta. Tizenhárom évesen volt már magam által összeállított repertoárom.
– A zenélés még nem visz feltétlenül közelebb a színházhoz.
– Először a „tudományomat” lagzikon kamatoztattam, ahol a szintetizátorommal felléptem. Később már a gimnáziumi évek alatt tagja lettem a Doktorock színjátszótársulatnak.
– Ha jól tudom, azért más pálya is vonzott.
– Több szakma is érdekelt. Először sebésznek készültem, majd vonzott a nőgyógyász pálya, de gondolkodtam a református lelkészi hivatáson is.
– Végül, ilyen tervek után, hogyan győzött a színészmesterség?
– Bartus Patrícia, aki a Cotton Club Singers énekese volt, felkerült Budapestre, Toldy Marika nénihez, a Toldy Mária Musical Stúdióba, ő szólt, hogy feljöhetnék, és én is megpróbálhatnám a felvételit. Szeptemberben, egy kicsivel már a tanév eleje után jöttem Budapestre, arra érkeztem, hogy Marika néni éppen két embert elküldött helyhiány miatt, azért kaptam lehetőséget, és engem felvett.
– Egyedül a nagyvárosban. Mennyi idősen kerültél fel Budapestre?
– Az érettségi után, tizennyolc évesen. Az első egy hónap nagyon nehéz volt, egy kollégiumban laktam, én, aki a családi fészket előtte soha nem hagytam el, ezt nagyon rosszul viseltem. Utána többen, akik felköltöztünk Budapestre, összeálltunk és közösen béreltünk lakást, így azért már jobb volt a helyzet.
– Közben a Főiskolát meg sem próbáltad?
– Dehogynem! Kétszer is jelentkeztem prózai szakra, de nem vettek fel. Egy évet utána kihagytam, nem próbálkoztam, majd harmadszorra felvettek. Kerényi Imre osztályába jártam, ami hivatalosan zenés színész szak volt, de prózából is nagyon sokat tanultunk.
– A Főiskola alatt is voltak már feladatok, vagy csak utána jöhetett a világot jelentő deszkákon a debütálás?
– Harmadikosként már játszhattam Székesfehérváron, később nagyon sokat segített Miklós Tibor, aki hívott a Piccolo Színházhoz. A diplomaosztó előtt hívott fel Szirtes Tamás, hogy a Madách Színházban a Volt egyszer egy csapat című előadás egyik főszerepét megkaptam.
– Igen gyorsan nagy karriert futottál be.
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Madách Színházban egymás után jöttek a jobbnál jobb feladatok.
– Közben elindult az Adagio, amivel óriási sikereket értetek el.
– Öt évig voltam az Adagio tagja, nagyon szép időszaka volt az életemnek, idén márciusban volt egy éve, hogy kiszálltam az együttesből.
– Annak idején a prózai szakra jelentkeztél a Főiskolára, aztán a zenés színész szakot végezted el, mostanában mintha visszatalálnál a prózához.
– Másfél éve kaptam az első nagyobb prózai szerepet, és azóta több prózai előadásban is játszhatok. Számomra talán nagyobb kihívás egy ilyen szerep. Színészileg jobban izgatnak a prózai feladatok.
– Nem lehet látni szappanoperákban. Ez tudatos döntés?
– Amikor elindult a pályám, biztosan nagyon sokat segített volna, ha elvállalok egy ilyen felkérést, de nem vagyok híve a „tucatgyártásnak”. A filmezés az más, az nagyon vonz.
– Mi az, ami még vonz, amit még úgy érzed, hogy kipróbálnál?
– Nemrég volt a Madách Színházban a lemezbemutató koncertem ráadás koncertje. A lemezen két feldolgozás van, a többi már saját dal. Az éneklést mindenképp folytatom. A filmezés még várat magára, de szerencsés vagyok, hiszen játszom a Madách Színházban öt darabban is, a Játékszínben a Jutalomjáték című előadásban, a Thália Színházban az Ördöglakatban. Mit kívánhatnék most még?
- ntk.hu alapján -